Kedves olvasó! Mielőtt elolvasnád a következő sorokat, kérlek, idézd föl magadban az első pillanatot, mikor először kerültél kapcsolatba a Knight Rider világával. Én, mint a magyar rajongótábor elsőgenerációs tagja, személy szerint ötévesen láttam először, amint Kitt és Michael Knight útra kel, hogy védje az ártatlanokat, a védteleneket, azokat, akik nem számíthatnak segítségre mástól.

A mai napon egy darabka visszaköszönt gyermekkoromból. Huszonöt év telt el azóta, hogy David Hasselhoff először ült a csillogó fekete Trans Am volánja mögé, s történetük, amely a Knight Rider nevet kapta, négy sikeres évadot élt meg. Az azóta eltelt években számos próbálkozás látott napvilágot a történet feltámasztását illetően, és, valljuk be őszintén, mindegyik csúfos bukás volt. A Knight Rider 2000 túlzottan komoly (és komor) hangulatával, a Team Knight Rider az eredetihez képest kidolgozatlan, felületes karaktereivel és történetvonalával bukott meg, a Knight Rider 2010-ről pedig jobb, ha nem is beszélünk. 2000 óta hallottunk híreket arról, hogy egy új knight Rider film van születőben, nyilatkozott Hasselhoff, nyilatkozott Glenn A. Larson, ám még közel egy évtizedet kellett várnunk, hogy ismét feltűnjön a Knight Rider név a szórakoztatóiparban.
A Knight Rider tévéfilm születéséről hadd ne ejtsek most szót, aki ismeri, az valószínűleg nyomon követte alakulását, Mustangostúl, Brueningestűl, távozó Andronostúl. Február 17-én végül az NBC tévétársaság műsorán ismét feltűnt a Knight Rider, további szakadékot vonva az amúgy is megosztott rajongótábor között. Az itt következő elemzés teljesen szubjektív, emberként és az eredeti sorozat retrospektív (de korántsem retrográd) rajongójaként ne várj el tőlem, kedves Olvasó, színtiszta objektivitást. Egy évtizedek óta lefektetett nyomon haladunk most és számomra képtelenség, hogy attól én elvonatkoztassak. Következzék hát az új knight Rider nyitófilm elemzése egy régi rajongó szemszögéből.

Sötét alakok mozognak a éjszakában, rejtélyes garázs, halott (?) feltaláló. Az avatatlan szem számára így kezdődik a film. Ha azonban jó vastag lencséjű nagyító alatt nézzük, az a garázs több titkot rejt, mint elsőre hinnénk. Amellett, hogy ott lapul Kitt, azaz a Knight Industries Three Thousand, a felspécizett Mustang, és mindenféle furcsa kis pókforma robotok mocorognak a munkapadokon, egyetlen pillanatra láthatunk valakit, akit már nagyon régen nem. Ott áll az eredeti Kitt, egy darabban, számos másik autó mellett. Mire azonban megtudnánk, hogy mi történt vele az eltelt évek, évtizedek során, felgyorsulnak az események és az új évezred Knight Ridere villámgyors akcióba lép. Mustang-Kitt programjához hűen teszi a dolgát, elindul, hogy egymaga mentse meg a lányt (természetesen Sarah-ról, a feltaláló Charles Graiman lányáról van szó), ha már nincs mellette egy Michael, hogy a dicsőséget maga arassa le. Személy szerint imádom a jelenetet, amint a teherautó enyhén gyárihibás kinézetű sofőrje döbbenten nézi a visszapillantóban feltűnő két vörös fénysávot (amely gyönyörűen kivitelezett kis szerkezet, nem hiába, 80 LED izzó van benne az eredeti nyolchoz képest), majd a kamion mellett elzúgó fekete alakot. Már ez az egy jelenet elég, hogy megadja azt a fajta alaphangulatot, amely az eredeti sorozatot jellemezte. Míg Kitt elszáguld a messzeségbe, vált a kép.

Bejön az intró. A zene elég ahhoz, hogy még a legelvakultabb Knight Rider-purista szíve is hevesebben kezdjen verni. Új, ütősebb, modernebb, de a dallam alapja a régi, Don Peake büszke lenne rá. Az intró képanyaga kizárólag Kitt-jellegű, nekem egy kicsit hiányoznak az emberi főszereplők arcai, a milli gyönyörű CGI-átmenet közt jó lett volna látni Bruening, Russo, Poitier és Davidson arcát, mondjuk Kitt érintőképernyőjén végigpörgetve. Emellett azonban a képanyag gyönyörű és a Knight Rider történelmében először láthatja a rajongó a dolgokat Kitt szemszögéből, a zöldes, esetenként vöröses, fehér betűkkel feliratozott adatképernyőn. Számomra ez a Terminator filmek fémmel dúsított Schwarzeneggerének látóképét idézi, ám épp eléggé más ahhoz, hogy a néző ne kezdjen el plágiumról kiáltozni. Kitt eközben berobog az országútra és a szívünkbe), és az intró véget ér.

Stanford Egyetem, Palo Alto, Kalifornia állam. A Michael Chrichton rajongók azonnal rávágják: Ott alakult az InGen. A Knight Rider rajongók azonnal rávágják: Ott fejlesztették ki Kittet, természetesen a eredetit. Visszatérünk hát arra a helyre, ahol a legenda negyedszázada megszületett, s most Sarah-t láthatjuk, amint technoblablával okítja a tudásra éhes, s néha kissé kíváncsi hallgatókat. A beállítás, a színek és Sarah összességbeli megjelenése az első X-Men filmre emlékeztet, melyben Jean Grey tart előadást a mutánsokról. Sarah persze nem tudja telekinetikusan kiszabadítani magát a rosszfiúk kezei közül, de mennyivel is stílusosabb egy tükörfényesre polírozott, önmagát vezető Mustangon elmenekülni.

Míg Sarah és Kitt mentik a menthetőt, fura kis fickó rohan, hogy valami Mike-ot ébresszen. No lám, Mike az apja nyomdokait követve egy szemrevaló ifjú hölgy társaságában múlatja az időt, s míg egy másik, szintén szemrevaló ifjú hölgy csatlakozik hozzájuk, dühödt Homo Maffiosocus egyedek jönnek, hogy behajtsák a behajtanivalót, és, ha már kell, nyolc napon túl gyógyuló figyelmeztetést helyezzenek el Mike és mitugrász, de jópofa cimborája, Dylan hátsóján. És ha már szemrevaló ifjú hölgyekről beszélünk, Carrie Ruvai FBI-ügynöknő bemutatkozó jelenetében a zuhany mellett az ágyában váró leányzó megadja a film pikantériáját – hiába, a minden epizódban más hölgyeménnyel villogó Michael Knight ideje messze jár már.
Bár a leányzók adottságainak értékelésével is megtölthetnénk pár oldalt, haladjunk tovább. Sarah és Kitt menekül, s közben a rosszfiúk megvitatják, miféle autóval is van dolguk. A főnökük a maga ékes brit akcentusával egy legendáról beszél: Graiman huszonöt éve épített egy autót Wilton Knightnak, a létező legmodernebb mesterséges intelligenciával, mely így a Prometheus-project zászlóshajójává vált. Prometheus az Egyesült Államok automata védelmi rendszere, így ha a rosszfiúk megszerzik maguknak Kittet, technológiáját visszafejtve irányításukba vehetik a rendszert és háborút indíthatnak vele. Közben társaik, egy hacker/geek és egy, a megboldogult Piton professzorra emlékeztető alak egy hegyi szerpentinen veszi üldözőbe Kittet. A Mustangot nem kell félteni, elődjéhez hasonlóan remekül manőverez, s egy kisebb ipari katasztrófához hasonló majdnem-karambolt előidézve elmenekül Sarah-val. Az üldözéses jelenetek szépen megkoreografáltak, persze sok benne a CGI, némely esetben szemet bántóan feltűnően, de maga Kitt valódi, hol távirányítással, hol a tetőre épített kis fülkéből vezetik, így elérve egy olyan dinamikát, ami az eredeti sorozatra volt csak jellemző. De ezután jön csak a csemege!

Mivel üldözik őket, Kitt beveti azt a trükkjét, amelyhez hasonlót az eredeti még csak nem is álmodhatott. A nanotechnológiai átváltozás gyönyörűen van kidolgozva, engem a Pókember 3 Venom szimbióta effektjére emlékeztet. Az átalakulás nem olyan nagy mértékű, hogy túlságosan valószerűtlen legyen. A nagy sebesség mellett pedig még szebbnek tűnik, azzal a kis szépséghibával, hogy a kamera jelentőségteljesen ráfókuszál a hűtőrácson nanotechnológiailag megjelenő Mustang-emblémára. Az immáron ezüstszínű, gyári Mustangra hajazó Kitt közli, hogy Mike Tracert kell felkutatnia, Sarah nem kis megdöbbenésére. Amerikai filmhez méltóan bizony gyengéd szálak fűzték össze őket, ám ez megszakadt és most, mit ad Isten, megint összesodorja őket a sors.
Kapunk pár percnyi Carrie Ruvait, kötelezően idióta munkatárssal, végül is így majd nem lesz nehéz otthagynia, mikor csatlakozik a csapathoz. A fent említett idióta munkatárs kissé szexista poénjai után visszatérünk Kitthez és Sarah-hoz, Kitt bebizonyítja, hogy Orwell Nagy Testvérén is túlteljesít, ha megfigyelésről van szó. Az, hogy az utcai kamerákkal tényleg bárkit meg lehet figyelni, eléggé félelmetesnek tűnik, nem csoda, hogy Sarah is megretten kissé – mi persze tudjuk, hogy Kitt sosem használná rosszra ezt a képességét (sem). Mielőtt azonban időnk lenne, hogy a végtelenbe nyúló vitákat kezdjünk személyiségi jogokról és kukkoló gépkocsikról, Kitt nagyobb átváltozást mutat be, mint Kaffka Gregor Samsája. Ismét gyönyörű nanotech-jelenetek nagy sebességnél, az autón végigfolyó feketeség most még jobban Venomra emlékeztet, s bár a dupla hátsó spoiler eléggé a Ladát tuningoló sufnimesterek stílusa, az új forma egyszerre elegáns és agresszív. Említésre méltó a megváltozott hang, valóban, az új forma más hangot kelt, ahogyan halad, a légellenállás miatt, ötletes és precíz jelenet. Szépen kivitelezett CGI-szélcsatornán száguld keresztül a Mustang, csak úgy hasítja a sivatagban kavargó port. Elzúg mellettünk, beremeg a kép, mintha a menetszél a kamerát is magával rántaná, s ez egyszer még elmegy, ám később már azonnal ott van a néző fejében: Jön Kitt, mindjárt beremeg a kép. Egyszer elég lett volna, a többi felesleges volt.

Szépen megírt jelenet következik, Kitt először szembesül azzal, hogy az emberek meghalnak. Nagyon tetszett az, hogy a kijelző-interfaceről eltűnnek az örökösen ott vibráló GPS- és egyéb adatok, és csak a hangmodulátor oszcilloszkópja marad meg, az is szomorkás, kékes színben. Az eredeti sorozatot idézik Kitt szavai, melyekből kitűnik, hogy bár az érzelmekkel fogalmi szinten tisztában van, ő maga, bármennyire is igyekszik, képtelen megélni őket. Őszintén remélem, hogy ahogyan elődjének sikerült ezt az akadályt leküzdenie, úgy az eljövendő sorozat során (gyorsan kopogd le, kedves olvasó!) ő is szép lassan felfedezi majd emberi oldalát. Mikor Sarah édesanyjának halála is szóba kerül, a monitoron feltűnő képe a sötétségbe vész, egyszerű, de nagyonis jelentőségteljes effektussal.

A szomorúságot nosztalgia váltja föl a néző részéről, amint az eredeti pilotfilmhez nagyon hasonló légifelvételeknek lehetünk tanúi: Kitt az autópályán száguld, végig a nagy kaliforniai pusztaságon. Meg is érkezik Las Vegasba, s a régi rajongó a homlokához kap: Nocsak, Michael Long nem innen származott el? De bizony, s ezt még egy, az eredetihez nagyon hasonló kaszinóban játszódó jelenet követi, szép tisztelgés a régiek előtt. Amint Kitt végigcsorog Las Vegas utcáin, láthatjuk néhány berendezését. A kesztyűtartó Apple billentyűzetet rejt, megnyugodhatunk, nem Microsoft termékkel van dolgunk, Kitt nem fog nanotechnológiai átalakulás közben lefagyni. A felpattanó műszeres tálcán csak a fülhallgatót nevezik meg, a többi kütyü feltehetően régebbi James Bond és Star Trek filmek raktárból elővett kellékei. Nekem személy szerint kissé furcsa a fülhallgató, ha valakit elfognak a rosszfiúk, alapból elveszik tőle, de ugyan ki figyelne föl egy ártatlan karórára, nemde, Michael?

Új jelenet, Ruvai ügynök megérkezik a Graiman-házhoz, ahol a sheriffel folytatott kötelező tiszteletkörök után nagy meglepetés éri (és minket is): Graiman él, a rosszfiúk által megölt férfi csak egy dublőr, amit az óvatos (vagy nevezzük inkább paranoidnak?) Graiman mindig maga mellett tartott ilyen esetekre. Mike eközben kártyázik, ha nyer, vissza tudja fizetni az adósságát maffiózó hajlamú hitelezőinek, ha nem, a nyolc napon túl gyógyuló sérülés ígérete öttől kilenc évig terjedő lesz – a maffiózók részéről, feltéve ha Amerikában ennyi időre ítélik a gyilkosokat. Megérkezik Sarah és mintegy felbérli Mike-ot, ha segít, a lány kifizeti az adósságát. Megérkeznek a rosszfiúk is, így Mike megmutathatja, milyen fából faragták: az egyik gazember a kényes helyre mért rúgás után immáron csak keresztapa lehet. Kitt kiutat mutat, Mike kiakad a beszélő autón, hiába, nem tudja, hogy apuka egy hasonlót vezetett a dicsőbb napokban. Mindezek mellett sokkal hamarabb alakul ki közöttük a barátság, mint Michael Knight és az eredeti Kitt között. Azonnal megjelenik az a baráti csipkelődés, amely az eredeti sorozat lételeme volt. Kitt ismét alakot vált, lila színével az Újpest-keménymag szívébe is belopva magát.

Míg Kitt, Sarah és Mike továbbhaladnak, Graiman is menti a menthetőt, a saját bőrét. Kis házra bukkan egy tisztáson, amely valamiért nagyon emlékeztet Michael Knight tóparti házára a Knight Rider 2000-ből. A házban puskavégre fogják, de, mint az kiderül, Jennifer az, Mike édesanyja, aki tovább menekíti Graimant. Jennifer megdöbben azon, hogy Graiman még egy Kittet épített és azon is, hogy nem Trans Am – talán titokban ő is purista egy kicsit. Eközben Kitt kielemzi a korábbi autós üldözés felvételeit, s kiderül, hogy egy Black River nevű zsoldoscsapat áll az ügy mögött, kissé Jericho-hangulatot adva a jelenetnek. A Jericho-rajongóknak üzenem, a Ravenwood biztosan nem ért éppen rá. Sarah mindeközben visszamenne a Graiman-házhoz, Mike tanácsa ellenére. Erős mondat következik részéről: Sokat küzdöttem már, és, hidd el, nem változtatott semmin. Az Egy ember is változást hozhat mottó mellett e szavak acélkalapácsként zúdulnak a régi sorozat rajongóira. Mike emellett azonban nem hátrál meg, kitart Sarah mellett. Útjuk során a hármasfogat kezd összekovácsolódni, jópofa, vicces párbeszédek jelzik, ahogyan a közös cél igazi csapattá formálja őket. A humoros jeleneteket Kitt rendőrkanyarja szakítja meg, Mike felkenődik a szélvédőre, a néző meg leröhögi a fél veséjét. Mielőtt burleszkbe menne át a jelenet, Kitt közli, hogy vissza kell fordulniuk, Graiman üzent, tehát életben van és közli is, hol keressék. Kár, hogy mindezt a Ruvai mellett posztoló szigorúan korrupt sheriff is megüzeni a Black River fiúknak.

Az egész éjszakai utazás után a Kitt-Sarah-Mike trió megérkezik a motelhez, ahol most Graiman és Jennifer tartózkodik. A rosszfiúk már itt vannak, Mike pedig hős lovagként – bocs a szóviccért – Sarah-t a kocsiba visszaparancsolva egymaga megy megmenekíteni az övéit. Feszült percek következnek, melyet a jól megírt, szívlüktetés szerű zene csak erősít, ám Mike szerencsével jár és kihozza Jennifert és Graimant, s a befutó Ruvai is csatlakozik hozzájuk. Mike itt tudja meg, hogy az apja, akit nem is ismert, nem egyszerűen magára hagyta őt az édesanyjával: ő Michael Knight volt, az eredeti Kitt pilótája. Sajnos nincs idő, hogy Graiman többet meséljen, a felbukkanó rosszfiúk bekerítik a kis csapatot és Kitt is tehetetlen, mivel feltörték a programját, ki kell kapcsolnia magát, nehogy hozzáférhessenek a memóriájában tárolt Prometheus-adatokhoz. A Black Riveresek megölik Jennifert, az események így most már Mike számára is személyessé válnak. Az eddig vonakodó Mike ezt ki is mondja és a fegyver lóbáló Sarah oldalán a kikapcsolt Kitt volánja mögött elindul, hogy bosszút álljon. A régi sorozat rajongói számára ismerősek a képek, elég a negyedik évados "A rózsák illata" című epizódra gondolnunk.

A deaktivált, így védtelen Kitt leamortizálása árán sikerül némi előnyre szert tenniük, majd a számítógépet reaktiválva és a páncélvédelmet visszaállítva a Mustang demonstrálja Zénón paradoxonának egyik tételét, a megingathatatlan tárgyat. A rosszfiúk furgonja rommá törik, szétrepülő darabjai kísértetiesen emlékeztetnek Karr porban heverő maradványaira a régi sorozatból. A roncsok közül kiszabadítják Graimant, aki innentől fogva a megboldogult Devon utódjává lép elő.Jennifer temetésére menet közli, hogy feltámasztja az Alapítványt, ám Mike ebből nem kér.

A temetési menettől távol magányos, magas alak áll, aki a végén odalép Mike-hoz. Michael Knight az, öregen, ráncosan, kissé szomorú látvány, nem hasonlít már a dicsőbb napok Trans Amen járó szívtiprójára. Mégis, szavaiban ott van az a szellem, ami Devont és Wilton Knightot jellemezte: Egy ember is hozhat változást, s ezt a nehéz örökséget most továbbadja fiának. Michael távozik, azzal az ígérettel, hogy talán még visszatér, s Mike immáron Kitt hivatásos pilótájaként új küldetésre indul, társai jókívánságától kísérve.
Negyedszázad után új Kitt járja a végtelenbe tartó országutakat. Be kell ismernem, ez már nem ugyanaz, mint a nyolcvanas évek Knight Ridere. A hangulat azonban hasonló, ha nem is ugyanaz. A betétdalok alkalmazása is a régi sorozatra emlékeztet, a mai sorozatok közül a Jericho alkalmaz ilyen formátumot. A zeneszámok jól illeszkednek a jelenetekhez, egyedül a Las Vegas jelenethez használt rap szám idegen tőlem kissé.
Zárszóként engedj meg nekem, kedves Olvasó, egy vallomást. Én a Knight Rideren nőttem föl és nekem a Knight Rider mindig is az a Knight Rider marad, egy sorozat, amely elvarázsolt egy ötéves kisgyermeket és magával ragadta egy életre. Nagyon örülök, hogy láthattam az új filmet és szurkolok, hogy sorozat legyen belőle, ám mindig is össze fogom hasonlítani az eredetivel és mindig is az eredetit fogom jobbnak kikiáltani. Ám, ahogyan ezt már mondtam, retrospektív vagyok, nem pedig retrográd, így elismerem az új Knight Rider minden újítását, a Mustangot, Mike Tracert és a többieket. Rajongóként csak annyit mondhatok: itt az ideje, hogy ismét egy magányos fickó járjon közöttünk, aki az autók legjobbikával elhozza a változást.


Metlesits Dávid László
2008-02-19